5 perc távlatából

a körmeim feketék
sok ruhám bedobálva egy táskába
kezdődik a sosem alvás
a folyton ivás
na meg a fesztivál.

hát igen, megtaláltam az anatómia könyvemet. és miután drága elment, volt egy kis időm gondolkozni és rajzolni. végre.

az ember szereti azt hinni, hogy a dolgok sorsszerűek.
hogy ha másképp is zajlik az esemény maga
de a végkimenetel mindig ugyanaz,
lenne.
de csak egyszer van,
nincs kétszer.
 

ma voltunk bátyám egyik ismerősénél, bálintnál. bátyám oda van a srácért, tetszik neki ez a füves lecsúszott életforma...most hogy már hazaértünk visszagondolva elég ijesztő volt egy ilyen leamortizált személyiséggel találkozni testközelben.

ahogy ott ültünk a kanapén és néztük a meccset valahogy drágával ketrtesben maradtunk (megbeszéltük, hogy ez az én special skill-em...meglátnak és kettesben hagynak minket) és kérdezte, hogy papáék holnap hányra jönnek haza. elszonytolodtam. eddig bele sem gondoltam, hogy ennek valaha is vége lesz. és most pedig, egy fél napunk van még együtt és én nem tudom, hogy hogy fogom kibírni, mikor hazajövök és ő nincs itthon. vagy képes leszek-e aludni a szuszogása nélkül.

az a két hét egyike volt életem legszebb időszakának. bár az egész nyaram így tölthetném. vagy az egész életem...

van egy szám, ami számomra mindig az unokatesómat, vandát jelenti. meg azt az időszakot amikor ő 12 éves volt én meg 10 és folyton egymásnál aludtunk. akkor lett nagyon jóba eszterrel, aki most a legjobb barátnője és akkor felejtett el engem. sokszor lebasztam emiatt, még mikor kicsi voltam. aztán csak beletörődtem, hogy azt embert nem mindig szeretik annyira, mint amennyire ő a másikat.
mikor múltkor nagymamámnál voltunk, akkor mesélt egy történetet. hogy a nők mindig zsebre tett kézzel állnak a wc-re várva, a férfiak meg mindig karba tett kézzel. elnevette magát, felállt és megmutatta, hogy ő is karba tett kézzel szokott várni. és amit az egész jelentből láttam csak annyi volt, hogy a karját nem tudja összefonni őszintén. hogy már egy őszinte mozdulata és gesztusa nincs. annyira rejtegetni akarta mindig magát, meg azt amilyen ember, hogy valami furcsa színpadi előadás vált belőle. pedig nincs mit takargatnia, szép lány és nagyon okos. érdekes és harsány személyiség. igazán szerethető...

azt mondta sokszor bántó amit mondok, hogy olyan vagyok mint egy szülő aki mindig lebassza a gyerekét. és hogy fogalmazzam át néha amit mondok. tényleg szülő akartam lenni, tényleg nevelni akartam...és néha még most is akarom. mert valahogy nem akartam elhinni soha, hogy valaki ennyire sok hülyeséget csinál. persze régebben nem tudtam az okát, most már, hogy tudom, csak elszomorodtam, hogy hiába mondok bármit, nem fontos. ...amúgy bátyámmal is így vagyok. mindegy mit mondok, mert állítása szerint kevés. ez az én különleges képességem, hogy a családtagjaim nem vesznek emberszámba, mert gyerek vagyok.

azt szerettem vandában, hogy mindig apró dolgokat észrevett. filmes bakikat, nyomtatási hibákat és ehhez hasonló milliónyi kis dolgot látott, amit én soha. és amikor ordító jeleit mutatom annak, hogy segíteni akarok, már nem tud hozzám őszinte lenni, és talán észre sem veszi. örülök, hogy eszter boldoggá teszi néha, de nem hiszem, hogy sok segítség lenne számára. na nem mintha én az lennék. de a családot zsigerből elutasítja. és erről a szülei tehetnek. menekül, menekül a színpadhoz, meg a családos férfiakhoz.
 

emlékszem, az első barátommal mikor együtt fürödtünk azon gondolkoztam, hogy leszek-e még valaha ilyen bolgog. és ahogy ma kiálltunk a kis francia erkélyünkhöz drágával és bámultuk az eget és cigarettáztunk az jutott eszembe, hogy sokkal sokkal boldogabb vagyok mint eddig életemben bármikor. kiskoromban sokszor lefekvés után gondolkoztam, hogy ez volt-e életem legjobb napja. meg se közelítette azokat az időket, amiket most a határtalan szerelem miatt élek meg. a zene ordít és a napfénytől arany színűek leszünk. nem mondom, hogy az összeköltözés 17-20 évesen a legjobb ötlet, de úgy érzem képtelen lennék lemondani erről az egészről. lemondani arról, ami most a boldogságot jelenti. ahogy feküdtünk aléltan és röhögcséltünk, azt kívántam, bár mindig ez jelentené számomra a boldogságot, bárcsak örökké elég lenne.

és még mosogat is...ő az igazi!

kimentem a konyhába, hogy teát csináljak.
utánam jött,
felkapott,
és azt mondta hiányoztam az életéből.
soha nem akarom ezt elfelejteni.
és minden mást el akarok.

tegnap úgy kóvályogtam itthon mint egy zombi, amíg drága haza nem jött. volt bennem egy rossz érzés, hogy mit képzel, hogy összefut a haverjával amikor én ilyen szarul avgyok, de tovább gondoltam dolgot és rájöttem, hogy ha már én boldogtalan vagyok legalább ő had érezze jól magát. estére már jobban lettem. de azért hihetetlen, hogy mennyit kivesz az emberből, ha megalázzák. fizikailag is fárasztó.

most ahogy főz a konyhában a bátyámmal azon gondolkoztam, hogy az ember megérdemel-e dolgokat vagy minden csak úgy történik. az utóbbi időszakban hagytam, hogy csakúgy történjenek velem a dolgok. olyan rossz...másról sem tudok írni mint drágámról...ha most más témát hoznék fel úgyérezném hazudok.
feküdt mellettem ma reggel és megint eszembe jutott a volt barátnője. megnéztem egy képet róla...az is eszmbe jutott, hogy ők ketten összetartoznak és nekem ebbe nem kellene beleavatkoznom. annyira elbizonytalanodtam. legszívesebben visszacsinálnám az egészet, az egész fesztivált meg ahogy eljutottunk idáig. mert most...valamiért úgy érzem mintha nem lennék más mint egy pótlék. mint valamiféle szerető.

mi már 6 éve ismerjük egymást, bátyámnak jó barátja gimiből. mikor megismertem akkor tetszett, hogy milyen magas és erős és amúgy is, egyszerűen fiú én meg lány.olyan kislányos szerelmet éreztem, mint amikor a királylányért eljön a szőkeherceg. aztán ezt a herceget ledegradáltam egy hülyegyerekké, aki a bátyámmal faszámítógépet szerel a garázsban és néha megkérdi mivan velem. na nem mintha nem kedveltem volna...sőt, mindig örültem ha beszéltünk. május 20án elmentünk fesztiválozni, és a fesztivál utolsó előtti estéjét végig beszélgettük, egyszerűen megismert és belémszeretett. meglepődtem, milyen egyszerűen szerelmbe tud esni valaki, hogy elég hozzá jobban megismernie a másikat. utolsó nap kézenfogva sétálgattunk...akkor még együtt volt a barátnőjével és hazamentünk és szakítottak. és én úgy éreztem, hogy miattam ment tönkre, pedig hát nem így van. furcsa bűntudattal ébredni.

na megint nem tudok írni, röhögcsélnek és belgát hallgatunk...így nem tudok szomorkodni.

már tegnap is írni akartam, csak valahogy nem jutottam el odáig. vagyis nem valahogy, pontosan tudom, hogy nem jutottam el a géphez.

tegnap átmentem nagymamámhoz, hogy megfoltozza a farmeremet, egész kis csinos folt, nem is látszik, szép fekete a szép farmeremen. odamentem és anyukám is ott volt. tallinból jött haza 4 nap után. megláttam az autóját amint oda igyekeztem és azon gondolkoztam, hogy hogyan is tudtam rá így haragudni, annyira szeretem, annyira hiányzott már. benyitottam, éppen telefonált. mikor indultunk hazafele (anyukámhoz) el kezdte mesélni, hogy mennyire ki van akadva ránk és mennyire elege van a rendetlenségből. nos igen, takarítottam folyamatosan, de a bátyám direkt rendetlenséget hagyott, mert így akarja mamától behajtani azt a sok türelmet, amit tőlünk kért. anyukám új férjének, istvánnak a fia felhívott, hogy nem jöhet-e át. nagyon kedves gyerek. 15 éves és bálitnak hívják.  kedvelem, helyes gyerek. megérkezett és nem tudtam írni, sokat beszélgettünk, long boardról, a barátairól meg úgy mindenről. este jött az igazi szórakozás.

mamával el akartunk ma menni szemészhez és mondtam, hogy akkor már a méhnyakrák elleni szérum receptjét is elkérhetnénk. mondtam, hogy nem kell kiváltania, majd papával kiváltjuk. tett egy megjkegyzést és sajnos nem tudtam szó nélkül hagyni. hogy papa úgysem dobna rám ki 100ezer forintot és a gyerektartást (mivel nála lakunk a bátyámmal) is csak arra kéri, hogy tudjon házat venni, amit tervezgetünk egy ideje. ő nem fogja finanszírozni apám paraszt feleségének és a közös gyereküknek (augusztusban születik) az életét. én voltam a hülye. mondtam, hogy nekem ugyan mindegy, de oldják meg anélkül, hogy bíróságra kelljen járnom. istván elkezdtett szidni és szinte ordibálni velem, hogy elvárásokat támasztok anyámmal szemben, mit merészelek. már sírásig götbült a szám. (most hogy így visszaolvasom, nem tűnhet túl objektívnak, pedig azt hiszem tényleg, nem mondtam semmi olyat...).
elgondolkoztam, hogy most viszafolytsam-e a könnyeimet vagy sem. de azt éreztem, hogy minek szégyelljem, hogy sírok, hiszen így érzek. büszke legyek? de mire? vagy minek? elkezdtek potyogni a könnyeim. síros elfolytott hangom mondtam: kérlek hagyjuk abba. meglepő reakciót váltott ki belőle. ordibált, hogy takarodjak, hogy ha nem akarok vitatkozni takarodjak haza. meglepődtem. ha nem vitázok haza kell mennem? rá is kérdeztem, azt mondta tiszteletlen vagyok és nézzek már tükörbe, mit képzelek én magamról. sokszor visszakérdeztem, hogy miért küld haza? itt csak vitázni lehet? erre egyre erőteljesebben ordibált és egyre durvább szavakat vágott belém....mire felálltam és közöltem, hogy most azonnal elmegyek. összeszedtem a cuccaimat, felvettem a cipőmet és bálint megígérte, hogy elkísér egy darabig. ekkor volt este fél11. mama felajánlotta, hogy hív egy taxit és kifizeti. mondtam, hogy ne fizessen semmit majd én elmegyek szépen. meglepődtem. egy halovány mondat erejéig próbált csak visszatartani. nem tudom, hogy azért nem akart-e ottartani, mert tudta, hogy nem maradtam volna vagy csak azért mert már valóban nem érdeklem annyira. fogalmam sincs. mint amikor apámhoz másodszor átköltöztem, akkor se mondott semmit, csak hagyta. ugyanazt az ürességet éreztem mint akkor. istván utánam jött az előszobába és közeledett. elkedztem mondogatni, hogy ne, ne gyere közelebb. magamelé tartottam a kezeimet, hogy fizikailag ne kelljen érinbtkeznünk. megfogta a kezeimet. akkor a szemébe néztem és láttam, hogy megijed. megijedt talán ahogy látta, hogy egy 17 éves kamaszlány sír és ordít, hogy engedje el. talán akkor rájött, hogy mit csinál. azt mondta ne hisztériázzak. azt mondta az én választásom, hogy elmegyek és bármikor szívesen látnak. mondtam, hogy ezt már a múltkor is halottam és nem akarom többé hallani. elsuhantam mellette, be a nagyszobába. a használt telefonjából, amit tegnap adott oda, kivettem a kátyát, visszaraktam az enyémbe és elmentem. a második lépcsőfordulónál odaforfultam bálinthoz. elfolytottam zokogtam...azt mondta hívjam fel a barátomat, egyedül ne menjek sehova. fel is hívtam és ki is jött értem a deákra. azt hittem addigrajól leszek. de nem. átöleltem. a nagy kezei között elvesztem, és ott nyugodtan sírhattam, ahol már senki sem látta.

hazajöttünk, ide apámhoz, ahol hárman lakunk bátyámmal. papa ma hazajött és elmeséltem neki. azt mondta megöli istvánt, ha mégegyszer hozzámér. mama nem keresett nem hívogatott, pedig arra számítottam. ezért kapcsolatm be a telefonom. dehát hiába, inkább kikapcsolom, hogy ne is akarjam remélni, hogy hív még. elmentünk vásárolni papával. ő visszament a telekre. én meg főztem a fiúknak lecsót. bátyám most jött haza, vizsgázott. drága majd csak később jön. az én kezem még reszketni fog egy ideig, de az élet az megy tovább.

(most hívta bátyámat, és kért engem a telefonhoz, nem tudok vele beszélni...ők kellemesen csevegnek)

na most meg az a helyzet áll fenn, hogy ide oda költözködünk és mikor az ember azt hinné, hogy a vakációnak vége, kiderül, hogy van még egy hete. apukám és a felesége lementek a telkünkre, és egy hétig nem jönnek haza. úgyhogy most az a kellemes köd ami anyukámék lakásában szállingózott, most velünk együtt átjött ide. eddig a pilanatig azt gondoltam, hogy biztos csak az elmúlás érzése tette olyan széppé az elmúlt napokat, dehát nem. most és még mindig az állandóság tesz ennyire boldoggá. persze mivel én én vagyok, ezért nem tudom maradéktalanul élvezni a dolgot. az utóbbi másfél évben minden azt igazolta, hogyha valami jó is volt az életben, azért fizetnem kell, méghozzá úgy, hogy valami borzalmas történik. de belegondolva először történtek azok az események, amiket szörnyűnek neveznék, mint amik jók voltak. de sosem érdekes, hogy ki kezdte.

akkor most ennek a bejegyzésnek előzmények lesz a címe, mert egy ilyen felvezető után illenék elmondanom, hogy mi is az, amit előzményekként emlegetek állandóan.

(na most drágának csináltam reggelit, és el is ment a kedvem attól, hogy én most mindenféle hülyeségről írjak, ami már csak részben aktuális és amúgy sem fontos...legalábbis most, hogy itt ül és szépen eszik, már teljesen elhanyagolhatónak érzek mindent ami régen történt)

azt hiszem inkább megvárom, amíg valóban elkap az ihlet, hogy leírjam, mert most tényleg nincs sok kedvem hozzá. olyan fáradtnak is érzem magam. mondjuk van egy köztes megoldás...

 felkeltünk, 5 óra alvás után. mikor tegnap este lejöttünk szex után még iszogatni és igazából az az érzésem volt, hogy minket olyan erős kapocs tart össze, hogy nem kell megérintenem, sőt...biztos voltam benne, hogyha kilóméterekre lenne tőlem is ugyanígy éreznék. reggel már megváltozott ez az érzés. sajnos ez a 3 év, ami köztünk van ledegradál engem az ő szemében valami gyerekké, akit persze szeret, de nem tud tőle mindent komolyan venni. reggel tisztán láttam már, hogy egyszer ezt fogom neki mondani: szeretlek, de te nem tudsz engem komolyan venni, így képtelen vagyok erre. de ez még elég messze van. egy részem reménykedik, hogy sosem jön el ez a nap. dehát hiába vagyok én ilyen romantikus kislány, attól az élet még ugyanolyan.

ma van az utolsó napja a vakációnak, amikoris anyám üres lakásában éljük a kis családi életünket. nem sajnálom, hogy vége van...ahogy ezt leírtam elszállt minden erő a kezemből. tényleg ilyen sokat jelentenének nekem az ilyen kis apróságok? az ilyen kis 4napos szünetek, távol a szülőktől? drágácska azt modta, hogy olyan érzése van, mintha valami táborból mennénk haza, hogy összerámolunk és elmegyünk. megeshet, hogy nem csak nekem jelentett ennyit ez az egész. 

most hogy itt ül mellettem, és nézem az arcát, azon filózom, hogy maradhatunk-e így egy életen át. furcsa, mikor az ember életében először él meg egy érzést....mikor először éli meg ezt az érzést. na most felállt és elment, kegyetlen az élet. bátyámmal beszélget. hallgatni ahogy nevetgélnek visszakanyarítja a gondalataimat arra, hogy milyen jó lenne így hármasban élni. sosem volt még bennem ekkora vágy az állandóságra, és mégis olyan ambivalens. amint jobban beleélem magam, hogy ebben a kelemes ködben amardunk egy életen át, elborzadok és összeszorul a gyomrom, hogy menyi mindentől megfosztanám magam, és hogy az élet mégiscsak milyen rövid. ilyenkor mintha két felem lenne. két álláspontot képvisel az agyam két fele. a bal azt mondja, hogy élet rövid és annyi minden vár még rám, hogy menni kell, csinálni, aztán meghalni. a jobb fele pedig...az a jobb fél. mást se mond, minthogy bár minden szép megállna és örökre úgy maradna. hol ez erősebb bennem, hol az.

na most idejöttek nevetgélni, és sikítoznak, hogy elfogyott a cigi. nekem is jól esne. nem tudom, hogy rászoktam-e. nem tudok írni normálisan, hogy így dumálnak. olyan jó.

lassan már itt volna az ideje egy alvásnak, átálltam éjszakai üzemmódra.

 hát mostan meg megy a viva tv. nem túl jó. itt van pár plusz emberke, számszerint 3. na már csak 2. az egyik idő közben elment...szemét, pedig egy cigit adtam azért, hogy maradjon. inkább csak egy felet, de akkoris. elég hosszú volt az éjszaka és azt hittem elég unalmas is lesz, dehát tévedni mindenki szokott.

nem ez volt az első alkalom, hogy a barátommal szexuális dolgokat műveltünk, de mégis valahogy ma este úgy kalapált a szívem, mintha életemben először lennék együtt valakivel. egészen 5 perc erejéig. de az az öt perc. lefeküdtem az ágyra, behunytam a szemem és izgultam. izgultam, hogy jó lesz-e, és féltem, hogy vajon neki is jó lesz-e. aztán kinyitottam a szemem, hirtelen, és az ő arcát láttam, és megnyugodtam. hát mit is mondjak, a mai éjszaka- vagy inkább reggel -egészen új élmény volt. egy két és fél órán át tartó új élmény. 

visszatérve ez  a nyugalom, ez a nagy szeretet ami körülvesz. minden este megbeszélem drágácskával, hogy bár megállna az idő. nem vagyok szomorú, hogy ma vége lesz ennek mert lesz még ilyen a nyáron, és amúgy is belém lett nevelne, hogy az élet mindig szép.

 most voltam wc. többiek kern valami vicces előadását nézik, potnosabban hallgatják mert a gépet én használom...méghozzá írásra, vagy minek lehet ezt nevezni. azon gondolkoztam, hogy milyen poénos lenne tapsviharra kijönni a wc-ből, azt mondtam volna köszönöm, köszönöm. dehát nem jöhet minden össze.

igazából nemrég voltam kinn az erkélyen és elszívtam egy cigit és erről akartam mesélni. most ahogy így teleettem magam és egész nap punnyadtam a cigi után olyan kellemeske érzésem lett, azon filóztam biztos az oxigén hiány miatt. a suli ideje alatt amikor a faszom tele volt mindenféle problémával, egy hétig úgy tettem mint aki rászokott a dohányzásra (azóta nagyjából sikerült is rászoknom). nem a nikotin miatt dohányoztam, és nem is amiatt, hogy menő legyek a többiek előtt, mert nem is tudtak róla. ez egyfajta ellenállás volt. persze eléggé töketlen volt, mert igazából senki nem tiltotta. itthon szabadság van, elég nagy szabadság. szóval a cigi nekem nem fizikai volt, vagyis egy része igen. és az az oxigén hiány volt. furcsa visszagongolni, ettől mindig sokat nevetgéltem tündivel. móriczon a tónál mindig anyámról meséltem neki. hogy mennyire nagyon utálom őt. ő meg csak hallgatta és nem tudom, hogy tűrte-e vagy egyetértett vele. ez nem derült ki. sosem voltak számomra egyértelmű reakciói, most sem tudom mindig, hogy a hallgatása helyeslő vagy szánakozó, de azt azért mindig tudtam, hogy szeretetből hallgat végig, és ez nekem elég.

most ment el pár kocsi dudálva. gondolom esküvő volt. vicces, pont ma jutott eszembe, hogy mi van ha esetleg terhes vagyok...aztán elképzeltem magam 5 év múlva ugyanebben a helyzetben. ugyanaz a barátom még mindig, és a kis műanyag játékgyűrűmet (amit őle kaptam) már felváltotta egy igazi karikagyűrű. ahogy ott állok nagyvidáman előtte, körmeim még mindig pirosra festve, és a kezét a hasamra tapasztom. milyen aranyos kép. az ilyen képekért érdemes élni, hajlamos hinni ezt az ember. amúgy miért is ne? megeshet hogy valóban ez a célja az egésznek. habár ezt nehezen tudom elhinni, azonosulni pedig végképp nem tudok ezzel az ötlettel. de igazából most nem is ez volt a lényeg, hanem az hogy most terhességi tesztet kéne venni. habár ha belegondolok, mindigis aranyosnak gondoltam képzeletben az olyan dolgokat, mint amikor ifjú homokosok felvállalják a szerelmüket vagy amikor egy anyuka nagyon nagyon fiatal. mondjuk olyan fiatal mint én. nem is azért nem szeretnék gyereket mert nem tudnám biztosítani a megfelelő körülményeket vagy nincs megfelelő partnerem hozzá. csak attól félek, hogy idő előtt kiégnék. már most is kerülget néha ez az érzés, de tartja bennem a lelket az a gondolat, hogy annyi de annyi minden van még előttem, sokkal több, mint ammennyi mögöttem van már. amikor lefeküdtem az első igazi pasimmal, másnap furcsa érzés kerülgetett, mint valami hányinger, rosszul lettem. rosszul voltam a gondolattól, hogy ez egy olyan nagy ugrás volt az életemben, ahonnan feljebb már nem lehet kapaszkodni sem. de aztán persze rájön az ember, hogy előtte áll még az egész élet és a hányinger meg is szűnt. furcsa... mióta igazán szerelmes vagyok nem ezt érzem. nem várom valahogy hogy teljen az idő, ahogy az első igazi szerelemnél. nem akarok már semmi újat, csak azt hogy ami most van...valahogy ennek nem kéne hogy vége legyen soha. először érzem ezt, hogy nem akarom pörgetni az időt és nem akarom minden pillanatát másokkal tölteni, hogy csakúgy hagynám menni és minden történne magától. amíg nyár van ez menni is fog, uténa azonban minden visszaáll a régibe. de ha évente csak 2 hónapra adatna meg nekem ez az érzés, már azzal is elégedett lennék. de valahogy úgy érzem, hogy ha az ember megházasodik akkor valami ilyesmit érezhet, ha van családja és van saját otthona. hogy felkel és boldog. persze van előzménye annak, hogy miért nem érzek így mostanság a saját otthonommal és szüleimmel (családommal) kapcsolatban. nem is érzem azt, hogy van otthonom. csak most, hogy anyukám elutazott. hosszú idő után most érzem először, hogy otthon avgyok valahol és nem várok semmire, nem várom hogy történjen valami furcsa és izgalmas. csak otthon vagyok, és ez a nyugalom kielégítő. bátyámmal és barátommal lakunk hármasban, már 3 napja. és még 1 napunk van hátra. és én azt kívánom, hogy bár örökre így maradhatnánk. szánalmas nem? ennél többre nem is vágyom. ennél többre nincs is szükségem. csak most döbbenek rá, hogy mennyi borzalmas dolog történt velem az elmúlt másfél évben, hogy már az vált számomra kielégítővé, ha azzal a két emberrel vagyok akiket úgy tűnik a legjobban szeretek, hogy ilyen fitalason nem vgyom másra, mint nyugalomra és csendre. most jövök rá, hogy mennyire eldeformálódott a személyiségem az elmúlt iszonyat után. de erről az iszonyatról majd később.