már tegnap is írni akartam, csak valahogy nem jutottam el odáig. vagyis nem valahogy, pontosan tudom, hogy nem jutottam el a géphez.
tegnap átmentem nagymamámhoz, hogy megfoltozza a farmeremet, egész kis csinos folt, nem is látszik, szép fekete a szép farmeremen. odamentem és anyukám is ott volt. tallinból jött haza 4 nap után. megláttam az autóját amint oda igyekeztem és azon gondolkoztam, hogy hogyan is tudtam rá így haragudni, annyira szeretem, annyira hiányzott már. benyitottam, éppen telefonált. mikor indultunk hazafele (anyukámhoz) el kezdte mesélni, hogy mennyire ki van akadva ránk és mennyire elege van a rendetlenségből. nos igen, takarítottam folyamatosan, de a bátyám direkt rendetlenséget hagyott, mert így akarja mamától behajtani azt a sok türelmet, amit tőlünk kért. anyukám új férjének, istvánnak a fia felhívott, hogy nem jöhet-e át. nagyon kedves gyerek. 15 éves és bálitnak hívják. kedvelem, helyes gyerek. megérkezett és nem tudtam írni, sokat beszélgettünk, long boardról, a barátairól meg úgy mindenről. este jött az igazi szórakozás.
mamával el akartunk ma menni szemészhez és mondtam, hogy akkor már a méhnyakrák elleni szérum receptjét is elkérhetnénk. mondtam, hogy nem kell kiváltania, majd papával kiváltjuk. tett egy megjkegyzést és sajnos nem tudtam szó nélkül hagyni. hogy papa úgysem dobna rám ki 100ezer forintot és a gyerektartást (mivel nála lakunk a bátyámmal) is csak arra kéri, hogy tudjon házat venni, amit tervezgetünk egy ideje. ő nem fogja finanszírozni apám paraszt feleségének és a közös gyereküknek (augusztusban születik) az életét. én voltam a hülye. mondtam, hogy nekem ugyan mindegy, de oldják meg anélkül, hogy bíróságra kelljen járnom. istván elkezdtett szidni és szinte ordibálni velem, hogy elvárásokat támasztok anyámmal szemben, mit merészelek. már sírásig götbült a szám. (most hogy így visszaolvasom, nem tűnhet túl objektívnak, pedig azt hiszem tényleg, nem mondtam semmi olyat...).
elgondolkoztam, hogy most viszafolytsam-e a könnyeimet vagy sem. de azt éreztem, hogy minek szégyelljem, hogy sírok, hiszen így érzek. büszke legyek? de mire? vagy minek? elkezdtek potyogni a könnyeim. síros elfolytott hangom mondtam: kérlek hagyjuk abba. meglepő reakciót váltott ki belőle. ordibált, hogy takarodjak, hogy ha nem akarok vitatkozni takarodjak haza. meglepődtem. ha nem vitázok haza kell mennem? rá is kérdeztem, azt mondta tiszteletlen vagyok és nézzek már tükörbe, mit képzelek én magamról. sokszor visszakérdeztem, hogy miért küld haza? itt csak vitázni lehet? erre egyre erőteljesebben ordibált és egyre durvább szavakat vágott belém....mire felálltam és közöltem, hogy most azonnal elmegyek. összeszedtem a cuccaimat, felvettem a cipőmet és bálint megígérte, hogy elkísér egy darabig. ekkor volt este fél11. mama felajánlotta, hogy hív egy taxit és kifizeti. mondtam, hogy ne fizessen semmit majd én elmegyek szépen. meglepődtem. egy halovány mondat erejéig próbált csak visszatartani. nem tudom, hogy azért nem akart-e ottartani, mert tudta, hogy nem maradtam volna vagy csak azért mert már valóban nem érdeklem annyira. fogalmam sincs. mint amikor apámhoz másodszor átköltöztem, akkor se mondott semmit, csak hagyta. ugyanazt az ürességet éreztem mint akkor. istván utánam jött az előszobába és közeledett. elkedztem mondogatni, hogy ne, ne gyere közelebb. magamelé tartottam a kezeimet, hogy fizikailag ne kelljen érinbtkeznünk. megfogta a kezeimet. akkor a szemébe néztem és láttam, hogy megijed. megijedt talán ahogy látta, hogy egy 17 éves kamaszlány sír és ordít, hogy engedje el. talán akkor rájött, hogy mit csinál. azt mondta ne hisztériázzak. azt mondta az én választásom, hogy elmegyek és bármikor szívesen látnak. mondtam, hogy ezt már a múltkor is halottam és nem akarom többé hallani. elsuhantam mellette, be a nagyszobába. a használt telefonjából, amit tegnap adott oda, kivettem a kátyát, visszaraktam az enyémbe és elmentem. a második lépcsőfordulónál odaforfultam bálinthoz. elfolytottam zokogtam...azt mondta hívjam fel a barátomat, egyedül ne menjek sehova. fel is hívtam és ki is jött értem a deákra. azt hittem addigrajól leszek. de nem. átöleltem. a nagy kezei között elvesztem, és ott nyugodtan sírhattam, ahol már senki sem látta.
hazajöttünk, ide apámhoz, ahol hárman lakunk bátyámmal. papa ma hazajött és elmeséltem neki. azt mondta megöli istvánt, ha mégegyszer hozzámér. mama nem keresett nem hívogatott, pedig arra számítottam. ezért kapcsolatm be a telefonom. dehát hiába, inkább kikapcsolom, hogy ne is akarjam remélni, hogy hív még. elmentünk vásárolni papával. ő visszament a telekre. én meg főztem a fiúknak lecsót. bátyám most jött haza, vizsgázott. drága majd csak később jön. az én kezem még reszketni fog egy ideig, de az élet az megy tovább.
(most hívta bátyámat, és kért engem a telefonhoz, nem tudok vele beszélni...ők kellemesen csevegnek)
