5 perc távlatából

most ment el pár kocsi dudálva. gondolom esküvő volt. vicces, pont ma jutott eszembe, hogy mi van ha esetleg terhes vagyok...aztán elképzeltem magam 5 év múlva ugyanebben a helyzetben. ugyanaz a barátom még mindig, és a kis műanyag játékgyűrűmet (amit őle kaptam) már felváltotta egy igazi karikagyűrű. ahogy ott állok nagyvidáman előtte, körmeim még mindig pirosra festve, és a kezét a hasamra tapasztom. milyen aranyos kép. az ilyen képekért érdemes élni, hajlamos hinni ezt az ember. amúgy miért is ne? megeshet hogy valóban ez a célja az egésznek. habár ezt nehezen tudom elhinni, azonosulni pedig végképp nem tudok ezzel az ötlettel. de igazából most nem is ez volt a lényeg, hanem az hogy most terhességi tesztet kéne venni. habár ha belegondolok, mindigis aranyosnak gondoltam képzeletben az olyan dolgokat, mint amikor ifjú homokosok felvállalják a szerelmüket vagy amikor egy anyuka nagyon nagyon fiatal. mondjuk olyan fiatal mint én. nem is azért nem szeretnék gyereket mert nem tudnám biztosítani a megfelelő körülményeket vagy nincs megfelelő partnerem hozzá. csak attól félek, hogy idő előtt kiégnék. már most is kerülget néha ez az érzés, de tartja bennem a lelket az a gondolat, hogy annyi de annyi minden van még előttem, sokkal több, mint ammennyi mögöttem van már. amikor lefeküdtem az első igazi pasimmal, másnap furcsa érzés kerülgetett, mint valami hányinger, rosszul lettem. rosszul voltam a gondolattól, hogy ez egy olyan nagy ugrás volt az életemben, ahonnan feljebb már nem lehet kapaszkodni sem. de aztán persze rájön az ember, hogy előtte áll még az egész élet és a hányinger meg is szűnt. furcsa... mióta igazán szerelmes vagyok nem ezt érzem. nem várom valahogy hogy teljen az idő, ahogy az első igazi szerelemnél. nem akarok már semmi újat, csak azt hogy ami most van...valahogy ennek nem kéne hogy vége legyen soha. először érzem ezt, hogy nem akarom pörgetni az időt és nem akarom minden pillanatát másokkal tölteni, hogy csakúgy hagynám menni és minden történne magától. amíg nyár van ez menni is fog, uténa azonban minden visszaáll a régibe. de ha évente csak 2 hónapra adatna meg nekem ez az érzés, már azzal is elégedett lennék. de valahogy úgy érzem, hogy ha az ember megházasodik akkor valami ilyesmit érezhet, ha van családja és van saját otthona. hogy felkel és boldog. persze van előzménye annak, hogy miért nem érzek így mostanság a saját otthonommal és szüleimmel (családommal) kapcsolatban. nem is érzem azt, hogy van otthonom. csak most, hogy anyukám elutazott. hosszú idő után most érzem először, hogy otthon avgyok valahol és nem várok semmire, nem várom hogy történjen valami furcsa és izgalmas. csak otthon vagyok, és ez a nyugalom kielégítő. bátyámmal és barátommal lakunk hármasban, már 3 napja. és még 1 napunk van hátra. és én azt kívánom, hogy bár örökre így maradhatnánk. szánalmas nem? ennél többre nem is vágyom. ennél többre nincs is szükségem. csak most döbbenek rá, hogy mennyi borzalmas dolog történt velem az elmúlt másfél évben, hogy már az vált számomra kielégítővé, ha azzal a két emberrel vagyok akiket úgy tűnik a legjobban szeretek, hogy ilyen fitalason nem vgyom másra, mint nyugalomra és csendre. most jövök rá, hogy mennyire eldeformálódott a személyiségem az elmúlt iszonyat után. de erről az iszonyatról majd később.