tegnap úgy kóvályogtam itthon mint egy zombi, amíg drága haza nem jött. volt bennem egy rossz érzés, hogy mit képzel, hogy összefut a haverjával amikor én ilyen szarul avgyok, de tovább gondoltam dolgot és rájöttem, hogy ha már én boldogtalan vagyok legalább ő had érezze jól magát. estére már jobban lettem. de azért hihetetlen, hogy mennyit kivesz az emberből, ha megalázzák. fizikailag is fárasztó.
most ahogy főz a konyhában a bátyámmal azon gondolkoztam, hogy az ember megérdemel-e dolgokat vagy minden csak úgy történik. az utóbbi időszakban hagytam, hogy csakúgy történjenek velem a dolgok. olyan rossz...másról sem tudok írni mint drágámról...ha most más témát hoznék fel úgyérezném hazudok.
feküdt mellettem ma reggel és megint eszembe jutott a volt barátnője. megnéztem egy képet róla...az is eszmbe jutott, hogy ők ketten összetartoznak és nekem ebbe nem kellene beleavatkoznom. annyira elbizonytalanodtam. legszívesebben visszacsinálnám az egészet, az egész fesztivált meg ahogy eljutottunk idáig. mert most...valamiért úgy érzem mintha nem lennék más mint egy pótlék. mint valamiféle szerető.
mi már 6 éve ismerjük egymást, bátyámnak jó barátja gimiből. mikor megismertem akkor tetszett, hogy milyen magas és erős és amúgy is, egyszerűen fiú én meg lány.olyan kislányos szerelmet éreztem, mint amikor a királylányért eljön a szőkeherceg. aztán ezt a herceget ledegradáltam egy hülyegyerekké, aki a bátyámmal faszámítógépet szerel a garázsban és néha megkérdi mivan velem. na nem mintha nem kedveltem volna...sőt, mindig örültem ha beszéltünk. május 20án elmentünk fesztiválozni, és a fesztivál utolsó előtti estéjét végig beszélgettük, egyszerűen megismert és belémszeretett. meglepődtem, milyen egyszerűen szerelmbe tud esni valaki, hogy elég hozzá jobban megismernie a másikat. utolsó nap kézenfogva sétálgattunk...akkor még együtt volt a barátnőjével és hazamentünk és szakítottak. és én úgy éreztem, hogy miattam ment tönkre, pedig hát nem így van. furcsa bűntudattal ébredni.
na megint nem tudok írni, röhögcsélnek és belgát hallgatunk...így nem tudok szomorkodni.
