5 perc távlatából

 még ma reggel 7körül
de rohadt jól fog ez a toll. szóval a tegnap este igencsak érdekes alakult, kezdve azzal, hogy mészi átjött és mesélte, hogy szerinte ebből pót zh lesz. azért meglepődtem. azt mondta egész nap gyakorolt. de már megint nem jár be. most pl 1 tantárgyat rendszeresen kihagy és van, amikor önkényesen úgy dönt, hogy ő ezt otthon is meg tudja tanulni. kíváncsi lennék, ha az orvosira járna otthon álnna neki boncolni? tegnap befeküdtünk az ágyamba és azt mondtam, hogy játsszunk egy játékot. akkor találtam ki, de szerintem egész jól sikerült. a lényeg az volt, hogy mondtam valamit amit szeretek, aztán mondott valamit ő is. így váltogattuk egymást és mondtunk színeket meg helyeket, embereket és mindenfélét. aztán arra kértem, hogy mondjon konkrét dolgokat, amik válaszolnak a hol, mikor, mit kérdésekre. nehézkesen kinyögött párat. nem ment neki jól. olyan zavarban volt, hogy elbújt előlem a takaró alá és nevetgélt. azt mondtam, hogy hihetetlen, hogy előttem szégyelli magát, amikor csak kérdezgetem. ráadásul...semmit nem konkretizál a fejében. még ilyen egyszerű dolgokat sem. mondtam, hogy kéne legalább 1 embernek lennie, akivel meg tudja beszélni a problémáit mert egyedül nem tudja őket megoldani és nem kéne szégyellnie magát amiatt, hogy nem megy minden simán...vagy éppen sehogy. aztán hirtelen ledöbbentem, hogy az az ember végképp nem én vagyok, akivel beszéget. rajtam kívül senki nem foglalkozik a sulijával (és ezt minden túlzás nélkül). ezért mindig én avgyok az, akitől rossz kedve lesz és szinte faggatja, hogy mi a baj az iskolával, hogy miért nem szeret bejárni. én leszek, akit utálni fog és mindez meg is érné ha utána nélkülem összejönne neki valami és később lenne egy normális melója, amit még szeret is. ha ehhez az kell, hogy én ne legyek mellette, ha csak nélkülem tudna utána boldog lenni, akkor azt hiszem már megérte az egész. csak az a kérdés, hogy én utána tudok-e nélküle boldog lenni. de talán most ez sem számít igazán. aztán este ezt ugyanígy elmondtam neki (aláhúzottat leszámítva). ő háton feküdt, én hátatfordítva neki az oldalamon  és magamhoz öleltem a karját. kérdeztem, hogy nem vagy velem boldog? azt válaszolta, dehogynem de ezekszerint nem látszik és bízzak benne de ezt már annyiszor kérte. azt mondta fáradt. és én éreztem, hogy ezalatt csak folynak és folynak a könnyeim a párnára és a karja is tiszta víz lett. ami a legjobban bántott, hogy tduta, hogy sírok de nem ölelt át. haragudott rám. hamar elaludt én meg lementem. felhívtam fruzsit. az volt az első, hogy elsírtam magam a telefonba. aztán bő 40 perc után már nevettem. megköszöntem fruzsinak, aki mégegyszer elmondta, hogy el se tudom képzelni, hogy mészi engem mennyire szeret. befeküdtem mellé és alig tudtam elaludni. zaklatott voltam és hülyeségeket álmodtam. felébredtünk reggel. már nem haragudott. visszaaludt. én meg lementem és mondtam mamának, hogy ma hazamegyek. azt mondta, te tudod...apáddal akarsz lenni a koszfészekbe menjél! megsértődött rám. mészi miatt is haragszik, nem szereti, hogy ennyit vagyunk együtt. én meg őt nem szeretem...nagy cucc. nem esett jól. borzalmasan szomorú vagyok és elképzelni sem tudom mi lesz. részemről ez így nem maradhat. nem akarok már többet sírni a hülye suli miatt! sok ez nekem. csak 17 vagyok, nem bírom egy 20 évesne kitalálni az életét. főleg, hogy ő semmit nem segít benne és semmit nem akar és nem hajlandó tenni semmit. megint sírhatnékom van. tegnap azt is mondtam, hogy bár brigi lennék, akit ez az egész nem is érdekelt. tényleg brigi akarok lenni...mert mészi mellett lehet, hogy csak briginek lehet lenni...fogalmam sincs....