5 perc távlatából

a nap azzal fruzsi bazmegolásával kezdődött és remélem homályos fénypontokkal végződik.
írt, hogy bazdmeg ne mondjak már el mindent dénesnek. félreértéseket tisztázni sikerült. találkozni továbbra sem ér rá. hát majd malmozok magamban, hogy szakítaniuk kéne-e ahhoz, hogy újra tudjunk egyszer 2 órán át megállás nélkül beszélgetni.
ezt követte egy egészen tűrhető napsütéses reggel, egy fürcsi, suli és egy egész kellemes hazaséta.
aztán beájultam az ágyba. ákos pedig felébreszt a következővel: LÉTSZI NE ADGY MÁ ODA MÉSZINEK MINDNET KÖSZIHELÓÓ!
aztán iszonyú mérges lettem rá és eszembe jutott valami.
papa megkéri ákost, hogy vegye le a szemüvegét, egy pofont akart neki adni. ...mintha még mindig emlékeznék ákos könyörgésére, amit megszakít egy egy zihálás és kitörni készülő könny. papa meg csak áll és kéri a szemüveget. határozottan nyújtja a kezét és vár.
és mama hány pofonja van előttem, atyaég.... mintha az egész eddigi élet csak tegnap történt volna. mintha minden tegnap történne...és ma meg semmi.
ákos mindent megkap. és ez nem azért zavar, mert én nem...inkább, hogy ezeket mind hisztériával éri el. mama és papa az utóbbi időben mást se csinálnak, mint próbálják kiengesztelni a gyerekkori dolgok miatt.
ott voltam. minden láttam. de valahogy mindig láthatatlan maradtam.
a nyelvvizsgám után egy simit kaptam a buksimra. ákos pedig egy gitárt. pedig szerettem volna ha mama eljön velem övtáskát venni és papával pizzázni egyet. de hát ez van.
azért jól élünk. van enni, inni és minden és minden ami jó.
csak a törődést nem érzem. és a megértést. pedig azokból is akad bőven.
talán csak nem veszem észre.
és ezért ők se vesznek észre engem.