igazából nem tudom mit reméltem. ja de igen. azt már tegnap leírtam.
ez a szakítás iszonyatos. nem tudom, hogy miért de iszonyatosan bánom valahol, hogy hagytam hogy vége legyen így.
de aztán belegondolok, hogy máshogy hogy lehetett volna? hiszen ez így nem mehetett tovább.
de úristen, akárhányszor belegondolok, hogy átölel és magához húz elkezdek sírni.
ennyire iszonyatosan talán nem voltam a múltkor...vagyis...mit tudom én azt már.
az is olyan régen volt.
istenem... el se hiszem, hogy vége.
5percenként nézem a telefonom, hogy írt-e vagy hívott-e vagy akármi.
de semmi mást nem tehettem. nem maradhattam vele.
egész nap csak aludnék legszívesebben...kivéve, amikor fruzsival beszélek. az jó. akkor szoktam nevetni.
petivel kombinált szerelmes történetekkel nyugtatom magam. hogy van még esély a boldogságra. pedig őt se láttam már 2-3 hete. nem is beszélünk. tőle se várok igazából megváltást. csak megnyugtató a gondolat, hogy talán lesz amjd valaki, aki szeretni fog.
pedig ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos.
azért nem mindig sírva alszom el.
csak néha...
na meg a belfeszt. kb az apám az egyetlen akivel elmehetnék. azért jó tudni, hogy senkinek nem kellek baráti szinten se....hahhaaha...röhögnék, ha nem sírnék helyette.
na etelka jön, pénteken fruzsi is (szombaton nincs kedve...istenemm), panni passzolja, vanda nemtom, laci talán. nekem tényleg nincsenek barátaim :') komolyan, egy ingyenes fesztre nem akar velem eljönni senki...........
ennyi eszem van. volt egy ember, aki szeret...és most már ő sincs.
