utálok egyedül lenni. utálom ezt a lakást és a régi szobámtól is (amiben most vagyok) a hideg ráz. és ma mégis itt alszom. megint rámtört az a borzalmasan mély magány. gyűlölöm ezt a helyet. alig várom, hogy valaki más költözzön ide...
tegnap beszéltem vele és úgy mentem el tőle rajzra, hogy mostmár minden rendben lesz. hogy az egész világ okés és a nap is süt. okés minden. hazaértem és teljesen elsápadtam és könnyek akartak szökni a szemembe, a kezem reszketett, és ha mégsem az? és ha vége? ennyi? ennyi lett volna életem legnagyobb szerelme?
sírásra görbült szájjal és teljesen erőtlenül csak annyit mondtam mamának: baj van. elmesltem neki, hogy mostanság nincs rendben valami köztünk. azok amik régebben nem érdekeltek most zavarnak, állandóan kiabálok vele, nem vesz komolyan és nem figyel rám. feljöttem aludni ebbe a szobába. fruzsit hívogattam, aki azt mondta, várjak már!, dolga van...aztán felhívtam őt. szeretlek réka. énis szeretlek téged. és a sírástól zihálva vergődtem az ágyamban és annyira fájt a szívem, hogy alig kaptam levegőt.
mégis elindultam fruzsi szülinapjára. és nem volt rossz. sőt. közben persze végig vert a szívem. hiszen eljön értem. mi lesz ha meglátom és elkezdek sírni? mi lesz ha mégis azt mondja, hogy ennek már semmi értelme tovább? tündi azt mondta, kiratás. fruzsi pedig kristófot próbálta levakarni magáról. én meg ültem és ittam és reszkettem. kimentem a mosdóba, fel akartam hívni. istenem. nem veszi fel! már nem érdeklem? fárasztom? kimentem, hátha a többiektől újra jó kedvem lesz. megláttam. rám nézett, azokkal a tipikusan nagy szemeivel. így utólag azt érzem mintha megállt volna az idő, mintha órákig néztük volna egymást. pedig nem így volt. egy másodperc töredéke elég volt ahhoz, hogy lássam, minden renbden van. egy apró csók. egy esti hányás. egy reggeli beszélgetés. egy búcsúzkodás. megint minden okés és kinn már este van. az egész világ okés.
