apám soha nem volt igazán boldog, anyám sem. ákos meg ákos, akiről sosem tuni, hogy most mit gondol meg mit nem. mostanság emlékeztem csak vissza arra, hogy kiskoromban mennyire egyedül voltam. mennyire magányos gyerek voltam otthon. papa volt az én istenem. aztán elköltözött. mama meg minden idejét azzal töltötte, hogy baszogassa ákost. tulajdonképpen ezért voltam, mindig a suliban mindenkinek a haverja, mert mindent megtettem, hogy magamnak csináljak egy családot. néha úgy érzem, hogy senki nem segítette otthonról az érzelmi fejlődésemet. csak az utóbbi 1 évben kezdtek el foglalkozni velem. kicsit több... aztán már tényleg egyedül maradtam, mikor mama tényleg magamra hagyott. és gy éreztem nekem fölösleges ez a kis csinált-családocskám, minek? nem jött össze otthon sem. máshol minek?
és most újra, megint elkezdtem családozni. nem tudom. más is szokta ezt csinálni? kiskoromtól kezdve görcsösen ragaszkodom mindenhez, amit szeretek. ebben hasonlítok drágácskához. néha azt érzem, hogy alapjainkban nagyon is ugyanolyanok vagyunk. talán ezért is jövünk ki olyan jól.
ja meg eszembe jutott még valami, amin ma gondolkoztam. vanda blogját olvastam nemrégiben. emlékszem, hogy 12 évesen, amikor vanda mesélte a kalandjait ezzel-azzal akkor mindig rosszallóan néztem, és ráztam a fejem és leszidtam. hittem a szőkehercegben és abban, hogy az ember szeressen bele valakibe és járjanak együtt és őszinteség meg tisztaság... ugyanez a kislány maradtam. csak mostmár...nem érdekel más hogy csinálja. rájöttem, hogy nem csak az én utam van. de engem csak ez tehet boldoggá.
