tegnap lillával dumáltunk arról, hogy... tulajdonképpen rólam. és valami érdekes fogalmazódott meg bennem. az hogy a boldogságom útjában mostmár nem áll egy ideje senki rajtam kívül. túl kellett volna lépnem. de azt hiszem túl kényelmesnek tetszett a helyzet. egy ideig azt gondoltam, hogy a problémáim azonosak velem. azon gondolkoztam, hogy nélkülük még annyi sem vagyok mint velük. féltem, hogyha elvesztem őket, ha eldobom magamtól mindet akkor belőlem nem marad semmi. és talán így is van egy kicsit. elvégre. a problémáim egy olyan emberré tettek akit lehet sajnálni. és olyan kell. a sajnálható embereket tisztelet övezi. mondjuk tény, mióta beállt az általános boldogság ihlet sincs nagyon. ez így megy. ha baj van baj. ha nincs baj az is baj. hú ez most nagyon tinilányos lett. amúgy azon gondolkoztam ma a buszon, hogy drágácska mellett kezdek újra önmagam lenni. felfedezni azt, hogy milyen is vagyok valójában. nem tudom, hogy ez nélküle sikerülhetett volna. talán igen. de tény, hogy mellette kezdem megtalálni önmagam. és ez most nem feltétlen a szerelem. egyszerűen olyan ember, aki előtt nem kell szégyellnem semmit.
erről is beszélgettünk lillával. meg arról a bizonyos estéről, amikor azt kérdeztem tőle, hogy megy-e ez így. hogy ő is könnyezett. nagyon szeret engem. és azon az estén ismát csak arra jöttem rá, hogy nem kell félnem. neki tényleg minent elmondhatok. ez is milyen sablonszöveg már. de hát mit lehet tenni. az élet is ilyen sablonos. de talán ez nem is baj.