5 perc távlatából

sok dolog történt és most valahogy nincs kedvem leírni, pedig tudom, hogy le kéne mert meglehet, hogy később bánnám...habár ezek az emlékek... ha igazán jó akkor tényleg megmaradnak, nem? nem mindig. nem baj. leszarom, annyi fotó van. mindenki fényképezett. faszom tele volt már. de párizs jó hely, és a kirándulás is jó volt. csak arra jöttem rá, hogy mennyi ember járkál a suliban, akit észre sem vettrem. éveken át. és most összehozott minket ez az út, és új barátok meg ilyesmi. a másik oldalon pedig az egyik legjobb barátnőm, akit évek óta ismerek, csak most jövök rá, hogy undorítóan viselkedik velem. irritáló. tud az ember szakítani a barátaival? olyan szívesen megtenném. egyszer hatodikban asszem szakítottunk egy évre. abban az évben lettem jóba tündivel. életem egyik legjobb döntése volt, hogy akkor mellé ültem. szakítani akarok. fogok is, ha rájövök, hogyan kell. de olyan szinten felhúzott a megjegyzéseivel, hogy szívesen megütöttem volna. de valamiért nem szabad. nem szabad ítélkeznem. az hogy nekem nem tetszik az hogy folyamatosan baszogat, beszól, kioktat...az még nem azt jelenti, hogy helytelenül viselkedik. lehet hogy az én tűrőképességem túl alacsony. mindenesetre szakítani fogok. tényleg. és valahogy nem is fog fájni. vagyis. nem jobban mint amennyira az fáj, hogy folyton beszélnem kell vele.