5 perc távlatából

2010. okt. 03.
Ma vagyunk együtt 4 hónapja. És itt volt a Miskolciban. Csak feküdtünk, nekem meg kifolyt a könnyem. Még most is icipicire össze van húzódva a szívem. El kellett mennie. Lekísértem. Egymás kezét fogtuk.
-Mi lenne ha nem mennénk vissza?- kérdeztem.
Ő meg mosolygott. Aztán rám nézett. Talán látta, hogy az én mosolyom mögött félelelem és kétségbeesés van. Azt hiszem megijedt a tekintetemtől. Kérdezgettem min gondolkozik.
-Azon, hogy hova mehetnénk...-válaszolta.
Aztán a kapuhoz értünk. Megöleltem, ő pedig megcsókolt párszor.
-Nem akarok itt maradni ezekkel!
-Dehát holnap találkozunk.- megint elmosolyodott.
Megnyugodtam. Tényleg csak egy kis ideig nem látom. Csak egyetlen éjszaka. Aztán arra gondoltam, hogy befejezem a rajzomat...megnyugodtam... Ezt látta rajtam és kihasználva az alkalmat elment. Én meg szomorúen mentem visszafele a lépcsőn . KInéztem az ablakon. Ott ugrált és integetett, csókokat dobált.  Mondtam, hogy szeretlek és dobtam mellé egy puszit. Aztán elment. Én meg benyitottam a lakásunk ajtaján és förtelmes szagot éreztem. Bálint volt az. Az új cigijének az szaga. Rekedt volt a hangja. Én alig szóltam hozzá. Szándékosan elszigetelem magam tőle. Nem bírnék mégegy sérült lelket ápolni az enyémen és Mészién kívól. Undorító vagyok. De mit lehet tenni...egyszerűen rájöttem a saját korlátaimra. Arra viszont nem, hogy miféle életet éltem eddig.