5 perc távlatából

 elfelejtettem valamit. méghozzá valami nagyon szépet. a volt fesztivál alatt történt a dolog.
egyik nap elmentünk a kisboltba kettesben drágával és söröztünk egy kicsit, meg vettünk a helyi non-stop pékségben egy csomó finom cuccot. kakaóscsiga meg ilyesmi. feküdtünk a fűben. és beszélgettünk, mint akik között még csak lóg valami a levegőben...de tulajdonképpen nem járnak. ezt mondta is drága. mire én felnevettem és azt mondtam, mi most nem járunk. így beszélgettünk. majd egy idő után befeküdt az ölembe én meg piszkáltam a haját. szembe ült velem. mire én azt kérdeztem, bánnád ha most megcsókolnálak? nem, felelte. és olyan volt mint az első csókunk. félős. aprócska. szelíd. és végtelenül szerény. akkor újra átéltük, hogy szerelembe esünk, egymással. sokszor kívéntam azt, hogy bár újra átélhetném ezt vele. és sikerült. később félve megfogta a kezem. összejöttünk, megint. vicces volt. és szerintem soha nem fogok ilyen furcsa dolgot mégegyszer érezni.

aztán este ahogy pakoltunk és mesélt valamit daninak -és brigi..ööö....réka... én meg néztem. na most mi lesz? állítsuk meg a pilanatot. ott állok én, aki néha még mindig azon gondolkozik, hogy ez az egész sok neki. ott áll drága, aki attól fosik, hogy most elmegyek és kb. nem lát többé. és dani, akinek a fasza tele van mert minket keresett egész nap és nem talált sehol az istennek se. mi követhezhet? én voltam döntő pozícióban. rajtam állt az egész, hogy a történet miként alakul. zavartan mosolyogtam és drágára néztem, akinek még mindig ott csillogott a szemében a halál félelem. ha jól emlékszem kinyögtem, hogy semmi gond.mire elkapta a kezem és szorította. továbbra is ismételgettem, hogy nem baj. szorítottuk egymás kezét és én nem mertem ránézni. odasuttogta nekem, hogy szeret, ne haragudjak, nem is gondolt brigire. a megszokás... és ahogy este találkoztunk mamáékkal volt egy kis időnk ketten. ott álltunk egymással szemben. és azt mondta hogy borzalmasan megijedt, hogy elveszít. mire én aról kérdeztem, hogy brigi iránt érez-e valamit. azt mondta dehogy. magához szorított... és a fülembe suttogta szeretlek réka. pillanat állj. mit látunk most? drága, ő nem tudom mit érez és nem tudom mit gondol. csak azt hogy magéhoz szorít. és én. ott esek össze majdnem a karjai közt, olyan gyengének érzem magam. és közben azt kívánom, hogy ha van isten akkor megállítja az időt, és nem engedi hogy tovább menjen.és szorítom őt magamhoz, amennyire csak tudom. ...persze az idő nem állt meg. és alkalmam adódott mégegyszer ezt kívánni.
méghozzá este. amikor 30yra mentünk és a felénél majdnem bealudtunk. pedig jó volt a koncert. nem tudom mi volt velünk. nosztalgiázni mentünk oda, pafe tribute. aznap voltunk ott 30yon amikor az egész éjszakát átbeszélgettük és drága belém szeretett. visszabattyogtunk a sátorhoz. levette a ruháimat. a sajátját is. szorosan átölelt. és megint suttogott. ugyanazt. szeretlek réka. és én majdnem elsírtam magam. aznap voltunk együtt egy hónapja.