5 perc távlatából

ahogy ültem a buszon elmerengtem, hogy vajon mi akadályoz meg abban, hogy leszálljak a lánchídnál, kellemesen elbattyogjak a közepéig, körbenézzek, komotósan megszabaduljak a cipőmtől, majd egy hirtelen mozdulattal átugorjak a korláton? mondjuk mészi kulcsai a zsebemben voltak, szóval elbasztam volna egy délutánját a kulcsmásolással, de ez csak így utólag jutott eszembe...
merthogy tudtam, hogy végig fogok menni a városon- és már el is hagytam a lánchidat-, hogy az andrássy úton suhan a busz és amikor a bajza utcához érek én le fogok szállni és sétálni a lakásig, miközben olvasok valamit, mert mindig ezt csinálom. egyik nap sem telik másképp mint a többi és csak azért, hogy egy napomat olyan módon tegyem rendhagyóvá, hogy hirtelen utolsót csinálok belőle, elméletem szerint 10 embernek fog tartós fájdalmat okozni az életében. a többiek úgyis sorra elfelejtik.
mert hát ki is emlékszik az ilyesmire, amikor a szomszédban mármegint üvölt a gyerek és nem lehet tőle aludni, vagy hogy már megint mennyi a matekházi és amúgyis miért van ilyen hideg...
szegény lány, ha tudta volna, hogy rajtam kívül már alig emlékszik rá valaki, talán nem is ugrott volna a vonat elé. megállt volna. megnézte volna ahogy a voat az orra előtt elhúz. aztán hazament volna és a szülei leszidták volna a lógás miatt. másnap bement volna és ugyanolyan magányos lenne mint én most.
csak ha élne akkor lehet, hogy megismerkednénk és jóba lennénk...ki tudja?
lenne mégegy barátom, akinél tölthetnék egy éjszakát, csakhogy ne kelljen hazamennem.
merthogy nem akarok hazamenni. most egy ideig nem. de se mamához se papához. és a tudat, hogy emiatt másokra vagyok utalva szörnyű.
így belegondolva biztos van bennem valami furcsa, ami miatt a szüleim meg akarnak tőlem szabadulni. mert nem gondoltam volna, hogy azzal a kijelentésemmel, hogy "mikor mamát szidod el sem hinnéd mennyire hasonlítotok...", képes voltam annyira felhúzni papát, hogy síra üvöltözött velem, hogyha mégegyszer ezt mondom, akkor nem érdekli hova megyek de kidob a lakásból és több nem vagyok a lánya. igaz akkor már fél üveg unicumon túl volt és a konyhában beszélgettünk, amikor megitta a másik felét. nagyon komoly arccal mondta, hogy mennyire jól rajzolok és mennyire tehetséges vagyok. ezalatt én reszkettem, hogy túl sokat fog inni, hogy molesztálni akar majd. pedig soha nem tenne ilyet, hasonlót sem csinált. de hát vannak rossz emlékeim, amik nem tűnnek el. és akkor elkezdett zokogni én meg megöleltem és legszívesebben feltéptem volna az ajtót és kirohantam volna a lakásból, ki az utcára, minél messzebb. de csak elmentem zuhanyozni és lefeküdtem alidni. reggel megmondtam, hogy ma mészinél alszom és talán hétfőn vagy vasárnap megyek haza. bár soha ne jönne el ez a nap...de most hova menjek? most melyik a jobb? annyira félek papától, amikor iszik. nem tudom, hogy mama hidegsége és sokszor utálata a jobb vagy ez. mészi meg mindig mondja, hogy költözzek hozzá. és ha már nem fogjuk szeretni egymást? el kéne kezdenem dolgozni, hogy minél hamarabb elmehessek valahova. akárhova.